Egy átlagos hétvége

Már nagyon régen nem írtam olyan levelet, ami arról szólt, hogy mi történt velünk egy átlagos hétvégén. Ennek három oka volt: (1.) általában nem nagyon volt semmi eget rengető élményünk, (2.) a nap végére túl fáradt voltam összeszedni a gondolataimat , (3) nem is volt időnk órákon keresztül a számítógép mellett üldögélni. Elhatároztam, hogy amíg tart az új blog miatt a lelkesedésem, leírom egy hétvégénk történetét. Ez nem jelenti azt, hogy különösen érdekes dolgok történtek volna, inkább érzékelteti, hogy milyen hamar el szokott illanni ez a két nap.

Szombat reggel magas energiaszinten kezdtem a napot, ezért nekiálltam lemosni az autómat. Az utóbbi két hétben sok eső esett, de ennek úgy tűnik, hogy vége, ezért itt volt már az ideje a kocsit lecsutakolni. Másfél-két óra alatt kívülről sikerült is letisztítanom, de nem volt már időm kiporszívózni és az üléseket letisztítani. Adél is szeretett volna a házimunkával haladni, de amíg én kint voltam, ő nem tudott nekiállni. Olyankor lehet csak igazán haladni a házi munkákkal, ha közben Lili nincs otthon, vagy nagyon elmélyülten játszik. Fél 11 felé elvittem Lilit az Old Poway Park-ba vonatozni, mert már elég régen voltunk. Sokáig minden szombaton ez volt a programunk, de most hogy ilyen forró a nyár, elég ritkán megyünk. Poway ugyan nagyon közel van a házunkhoz (9km), de sokkal jobban felmelegszik, mert oda már nem nagyon ér el a tenger felől érkező hűvösebb levegő. Adél nem tudott velünk jönni, ő addig a fürdőszobák takarításának és a főzésnek állt neki. Lili bepakolt magának két kis táskába egy-egy üveg vizet (egyet neki és egyet nekem), kenyeret és sajtot, hogy majd a parkban fogunk piknikezni. Sajnos a napszemüvegét múltkor addig nyitogatta, hogy eltörte (ugyanez lett a sorsa az előző napszemüvegének is fél évvel ezelőtt), úgyhogy egy kalapot adtunk rá, hogy ne süssön annyira a szemébe a nap.

Lili kitartóan cipelte magával a két táskát, pedig elég nehezek lettek. Először a jegyeket kellett megvennünk, de közben a vonat a már a megállóban állt, várták, hogy megteljen. Lili messziről ordítozott a kalauznak, hogy „Wait, wait!”, és szerencséje is lett, mert épp odaértünk. Itt minket már jól ismernek, hiszen éves bérletünk van. Egyszer engem is be akartak szervezni, hogy tanuljam ki a masiniszta mesterséget, ha munkanélküli vagy nyugdíjas lennék, még érdekelne is a dolog, de a mostani elfoglaltságaink mellett ez egy kicsit hátrébb szorul az időbeosztásunk prioritási listáján. Érdekes volt, hogy a vonat most a szokottal ellenkező irányban ment, fél évente megfordítják a menetirányt, hogy egyenletesen kopjanak a kerekek.

A vonatozás után még a parkban szaladgáltunk, hétvégeken születésnapokat szoktak itt tartani, Lili játszott egy kicsit néhány gyerekkel. Azok a gyerekek nála már nagyobbak voltak, egy fa törzséről ugráltak le, mondanom sem kell, Lili is utánuk mászott, de szerencsére hagyta magát rábeszélni, hogy ne egyedül ugorjon le, hanem hogy én elkapjam. A fára mászásból én is kivettem a részemet, mert volt néhány kis barackfa, amikről a látogatók szedhetik le a gyümölcsöt, az egyik tetején volt néhány érett szem, felmásztam és onnan adogattam le Lilinek őket.



A haza vezető autópálya egy szakasza a hétvégén le volt zárva, mert egy hidat szélesítenek ki rajta, ezért egy másik úton mentünk. Ezen az úton van egy játszóház, ahova néha a vonatozás előtt el szoktunk menni, visszafelé Lili fejébe vette, hogy be akar menni, mert ott mentünk el mellette. Sajnos már nem volt rá időnk, mert otthon várt bennünket az ebéd, amit végül Lili meg is értett, de eltökélte, hogy majd ebéd után „pihen egy kicsit” és utána visszajövünk játszani. Szombat délután általában aludni szokott néhány órát, hogy ezzel behozza az egész hetes elmaradását, ezért tervezte a „pihenést”, mert az alvást ő időpocsékolásnak tartja, magától soha nem döntene úgy, hogy elmenjen lefeküdni.

Ebéd után azonban nem úgy tűnt, hogy el fog aludni, és kitartóan mondogatta, hogy vissza szeretne menni a játszóházba, úgyhogy visszavittem, addig Adél is tudott egy kicsit pihenni. A játszóházban már látszott, hogy Lili elég fáradt, csak fél gőzzel rohangált és hirtelen kiborult, amikor másik gyerekek elkezdték kipakolni a kosárból a általa bepakolt dinoszauruszokat. Ezután felfedezte, hogy a zoknija (nem lehet cipőben avagy mezítláb bemenni), jól csúszik a padlós részen, nekiállt ott táncolni és csúszkálni. Hiába mondtam neki, hogy vigyázzon, mert el fog esni, a vége csak az lett, hogy egy jó nagyot esett, beütötte a térdét és az állát, ráadásul megharapta a száját ami rögtön el is kezdett vérezni. Persze szegényke nagyon sírt, így vége is lett a másfél órás játszóházi programnak. Hazafelé még bementünk egy élelmiszerboltba, Adél SMS-ben megírta, hogy mit vegyünk. Itt Lili már nagyon el volt fáradva, végig a kezemben vittem, mert a boltban elég hideg volt, és amikor álmos, akkor fázni szokott. Nem könnyen, de sikerült egy kézzel a tologatnom a kosarat és megvenni a legfontosabb dolgokat, de vásárolgatni már nem jutott időm és energiám. Lili nagyon jól bírta a várakozást, szótlanul csimpaszkodott a nyakamba. Hazafelé jövet az autóban egyszer csak elaludt...

Ennek nagyon nem örültem, mert épp az volt a terv, hogy Lili a játszóházban szépen elfárad, és este időben lefekszik aludni. Így hogy délután 5-kor elaludt, ha túlalussza magát, akkor este 11 előtt biztosan nem fogjuk tudni ágyba tenni. Hiába próbáltuk ébresztgetni, szegényke teljesen ki volt ütve. Hamar fel is adtuk, nem volt hozzá szívünk, hogy felkeltsük... Csak aludt, és aludt, én meg egyre idegesebb lettem, mert az egész napos gyerek program után már nem volt ihletem éjszaka is ugyanazt folytatni. Lili rengeteget beszél, kérdez, dolgokat észrevesz és kommentál, ami a nap végére engem eléggé el tud fárasztani, nem vagyok ehhez úgy hozzászokva, mint Adél. Végül Lili este 9 óra felé ébredt fel, Adél ment be a szobájába amikor hallottuk, hogy nyöszörög. Ezzel a hanggal szokta jelezni, ha arra ébred fel, hogy pisilnie kell és a fáradtságtól nem tud beszélni. Adél megpisiltatta, közben Lili azt magyarázta, hogy látta az ablakban hogy félig világos van és félig sötét és emiatt ébredt fel. Kérte, hogy Adél adja rá a pizsamáját, és magától visszafeküdt az ágyába, nemsokára újra el is aludt! Ha ezt én előre tudtam volna, akkor nem lettem volna kedélybeteg, hanem ünnepeltem volna, hogy délután 5-től egész este lett volna szabadidőnk. Lili végül reggel 7-ig aludt, ami 14 óra alvást jelent, ennyit talán soha nem aludt egyszerre! Máskor jó esetben 10 órát alszik, de ha délután alszik néhány órát, akkor csak 11-től 7-ig szokott aludni, ami persze nekünk nagyon megnehezíti a dolgunkat. Sajnos nem tudtuk igazán kihasználni, hogy Lili alvási rekordot döntött, főztünk, megvacsoráztunk és mi is korán lefeküdtünk aludni.



Vasárnap reggel az egyik szomszédunk kérdezte, hogy hallottuk-e, hogy nem szabad a vízből inni? Mint kiderült, csütörtökön elvágtak egy vízvezetéket a környéken, és szennyeződés került be a hálózatba, E. Coli baktériumot találtak épp a mi környékünkön a vízben. Az éttermeket bezárták és bemondta a TV, hogy csak forralva szabad vizet fogyasztani. Az igénytelen hírműsorok és az undorító minőségű (és mennyiségű) reklámok miatt mi nem nézünk tv-ben híreket, úgyhogy az egészről nem tudtunk és vidáman ittuk a vizet... Szerencsére senki sem betegedett meg a víztől.

Mivel délelőtt felhős volt az ég, emiatt hűvösebb maradt az idő, el akartunk menni valahova. Úgy öntöttünk, hogy turistát játszunk, és elmegyünk megnézni La Jolla tengerpartján a fókákat, valamint elmegyünk egy híres kilátópontra, ahol Adél még soha nem volt. Indulás előtt még felporszívóztunk és rendet raktunk, úgyhogy csak kora délután sikerült kijutnunk a házból. Lili nagyon be volt indulva, hogy fókákat fogunk nézni, jól tűrte, hogy előtte még elmentünk a kilátóba és egy francia kávéházban is megálltunk péksüteményeket venni. Ebben a francia kávéházban talán egy éve jártunk utoljára, azóta sem változott, elég üres volt és rettenetesen drága. Minden sütemény $5, a torták ára $35, a croissant-ok és más leveles tésztájú sütemények pedig $3-ba kerülnek.Út közben Lili türelmesen nézelődött, számára ismeretlen környékeken jártunk. Egyszer csak ezt kérdezte: „Mit jelent azon a házon, hogy P-I-Z-Z-A?”. Ezt a hat betűt a mozgó autóból olvasta el, teljesen gyorsan, várakozás nélkül. Ez volt az első alkalom, hogy egy szót így elolvasson, nem rossz teljesítmény 3 és fél éves korban!

Amikor a fókás tengerpartra értünk, sajnos csalódás ért bennünket, mert egyetlen fóka sem volt a parton, néhányan a vízben úszkáltak, de azokat elég nehezen lehetett látni. Felhős és hűvös volt az idő, de 1-2 km-re a parttól szinte teljesen felszakadoztak a felhők és ragyogóan sütött a nap. Egy kicsit sétáltunk, utána pedig eldöntöttük, hogy elmegyünk egy nyitott uszodába, ahol Heniéknek van éves bérletük. Egy család számára az éves belépő kb. $1300, napi jegyet nem is lehet venni. Érdekes módon a bejáratnál ül ugyan mindig valaki, de simán be lehet sétálni, soha nem kérik a belépőket... Szóval be tudunk menni akkor is, ha Heniék éppen nincsenek ott. Ja, ha ott vannak, akkor sem vihetnek vendégeket, úgyhogy egyedül kell megoldanunk a bejutást! Lilinek persze nem kell kétszer mondani, hogy menjünk a medencéhez, sőt túl hamar nem is lehet neki bejelenteni, mert ha már reggel tudja, hogy oda fogunk menni, akkor előfordulhat, hogy egész nap megállás nélkül kérdezgetni fogja, hogy mikor indulunk már... Útközben még meg kellett állnunk üveges vizet venni, úgyhogy útba ejtettünk egy nemrég nyílt gyönyörű élelmiszerboltot, ahova még nem jutottunk el máskor. Itt vettünk Kanadában gyártott „Hungarian Style” szalámit, ami a Téli Szalámira hasonlít. Sajnos a Pick szalámit már évek óta nem hozzák be az USA-ba, ezért meg kell elégednünk ilyen másolatokkal. Szomorú, hogy ilyen kiváló termékeket, mint a Téli szalámit és más magyar kolbászokat és egyebeket egyáltalán nem exportálnak az USA-ba. Pedig rengeteg féle európai szalámit lehet kapni, de a magyar ízeket egyik sem éri utol. Az eBay-en árul szürke importban egy balatonlellei cég Pick termékeket, de a postaköltség horribilis, egy 1.3 kilós rúd szalámi szállítással együtt 50 USD. :-(((

A boltból hazafelé az autóban Lili próbálta magát ébren tartani, de egyszer csak hirtelen elaludt... Megálltunk egy másik boltban is, majd itthon bepakoltuk az autóba a törölközőket és egyebeket, csomagoltunk enni és innivalót, majd elindultunk a medencéhez. Lili kb. egy óra alvás után ébredt fel, amikor már majdnem az uszodánál jártunk. A víz most kicsit hideg volt, de Lili szorgalmasan gyakorolta a kutyaúszást (közben persze nekem fognom kellett), úgyhogy nem fázott. Nagyon élvezte, hogy Adéllal versenyeztek, én toltam Lilit Adél sávja mellett, ő meg kitartóan kalimpált. Lili néhány héttel ezelőtt tanult meg a víz alá lebukni... Utálta ugyan, ha a vízben a haja nedves lett, de miután néhányszor látta Maját és Biankát a víz alatt búvárkodni, ő is utánozni akarta őket. Végül Heni tanította meg lebukni, azóta már magától is lemegy a víz alá. Azt nem mondanám, hogy élvezi a lebukást, mert egy-két másodperc után feljön és akkor egy csomót prüszköl (ami nagyon vicces), de azért rendületlenül próbálgatja.

A sok mozgástól hamar megéhezett, úgyhogy 6 után haza is indultunk. Itthon még Adél megmosta Lili haját, ami automatikusan azt jelenti, hogy utána TV-t nézhet. Egyébként nincs TV nézés, így csak hetente egyszer kapcsoljuk be, mi sem nézzük soha előtte. A „Dora the Explorer” c. TV sorozat négy epizódját vettem ki DVD-n. Elég jónak tűnnek, mert kétnyelvű gyerekeknek készítették, az új szavakat többször elismétlik benne. Az az egy fenntartásunk van vele, hogy a szereplők iszonyatosan természetellenes kioktatón szájbarágó hanglejtéssel beszélnek. Adél észrevette, hogy az egyik szomszéd kislány is ilyen intonációval beszél, és ez már nála is nagyon zavaró volt. Nem lenne jó, ha Lili ezt eltanulná, úgyhogy nem fogjuk túlzásba vinni ezt a sorozatot.

A film után Lili 9-kor elment aludni, én meg nekiálltam a blog-írásnak, három órát dolgoztam ezen a szövegen és a blog formázásán...

Hát ez volt a hétvégénk története, most éjjel 2:30 van, négy és fél óra múlva biztosan frissen fogok ébredni, és lelkesen fogok munkába indulni!