Törött szárnyú tündérke

Augusztus 15-én szerdán éppen munkából tartottam hazafelé, amikor Adél telefonált, hogy éppen most hívta Chuck (Lorraine apukája), hogy Lili leesett a kanapéjukról, és valami baj van a kezével. Ahogy ezt az információt az agyam elkezdte feldolgozni, és öntudatlanul elképzeltem Lilit lebénult, lógó kézzel, az összes többi érzékszervem kikapcsolt, és balra kanyarodva áthajtottam egy piros lámpán. Csak a szerencsémen és az itteni autósok higgadt tempóján múlott, hogy nem ütköztem össze senkivel. Miután kisebb tumultust okoztam, a kereszteződés közepéből visszatolattam, senki még csak rám sem dudált... Néhány perc múlva a helyszínre értem: Lili bal felkarján nagy púp, szegényke keservesen sírt, jobb kezével próbálta a törött kezét tartan, közben senkinek sem engedte, hogy hozzáérjen. Adél is éppen akkor érkezett, már Lilivel foglalkozott, közben Olivért Chuck fogta, persze Olivér is rettenetesen sírt, sőt ebbe Lorraine is besegített. Nagy nehezen beültettük Lilit az autóba, szegény sikoltozott a fájdalomtól. Csak nagy nehézségek árán sikerült bekapcsolnunk a biztonsági övét. Adél vitte a két gyereket, én a saját kocsimmal indultam a legközelebbi kórházba. A gyerekkórház egy kicsit távolabb van, ott még nem voltunk ismerősek, ezért a Poway-i Pomerado kórházba mentünk, ahol Lili született.

A kórházban

Az ambulancián csak egy üres parkolóhely volt, Adél állt be oda, én pedig elé álltam, nem nagyon érdekelt hogy esetleg elvontatják a kocsimat. A váróteremben elég sokan voltak, a recepción ennek ellenére azt mondták, hogy pár perc múlva ránk kerül a sor. Bizony elég sokat vártunk (talán 10 percet), amikor úgy láttam, hogy nem mi leszünk a következők, ezért elkezdtünk reklamálni, mire kihoztak egy orvost, aki ránézésre megmondta, hogy el van törve a kéz, és mindjárt keresnek nekünk egy üres szobát, de olyan sokan vannak a kórházban, hogy elfoglalták az elsősegély szobáit is. Mondtuk nekik, hogy nézzenek már rá szegény gyerekre, fájdalomcsillapítót kell kapnia. Pár perc múlva kaptunk is egy üres szobát, a nővérek már készültek is benyomni Lili ép kezébe az infúziót hogy azon keresztül adják be a fájdalomcsillapítót. Eddig végig Lili a kezemben volt, közben Adél Madárlevélt fogta. Adéllal szemben én nagyon rosszul viselem a gyereksírást és irtózom a kórháztól, elég rossz bőrben voltam, és amikor a nővér azt mondta, hogy az infúzió beadása sokáig fog tartani és fájni fog, akkor inkább átvettem Madárlevélt Adéltól, és kimentem vele a folyosóra. Közben megérkezett a röntgenorvos egy tologatós röntgenkészülékkel, és állt volna neki a kezet röntgenezni, nekem kellett kialkudnom, hogy talán először várja meg, hogy beadják a fájdalomcsillapítót. Nem néztem végig az infúziót és a röntgenezést, így is elég sokan voltak abban a kicsi szobában. Nagyon jó kikapcsolódás volt néhány percet Madival foglalkozni...




Nagy kő esett le a szívemről amikor visszaérve láttam, hogy Lili nyugodtan fekszik az ágyban. Morfiumot kapott, ami kis idő múlva teljesen megszüntette a fájdalmát. Nemsokára újra megjelent a röntgenorvos, segítenem kellett Lili kezét ide-oda forgatni, ami persze újra rettenetes fájdalmakkal járt. A röntgenen látszott, hogy a könyök felett csúnyán el volt törve a csont, és teljesen el volt csúszva a helyéről. Az orvos elmagyarázta, hogy ebben a kórházban nem tudnak gyerekeket gyógyítani, a növésben levő csontokkal specialistának kell foglalkoznia a gyerekkórházban. Mentőt hívtak, hogy az szállítsa át Lilit, talán fél órát kellett rá várnunk. Közben egy rendész is megjelent az autómról készült képpel, és mondta, hogy félre kell állnom vele. Sikerült megegyeznem vele, hogy ő állítsa félre az autót, mert Madit nem tudtam volna addig letenni.

A gyermekkórházban

Itt a mentőautók nem a kórházakhoz, hanem a tűzoltókhoz tartoznak, még a színük is piros. Hárman voltak a kocsiban, ketten ültek Lilivel hátul, nekem elöl kellett utaznom. Lili szerencsére nem reklamált, hogy maradjak mellette, nyugodtan vette, hogy egyedül fog egy kicsit maradni. Lilit az autósülésébe ültettük, amit felerősítettek a hordágyra. Közben Adél Madárlevéllel hazament hogy ennivalót és ruhát hozzon, tudtuk, hogy hosszú éjszaka előtt állunk. Este 9 felé értünk át a másik kórházba, itt nem kellet sorba állnunk, már vártak ránk. Az orvos nagyon szimpatikus volt, jelenlétével nyugalmat árasztott, annak ellenére, hogy a CD-n átküldött röntgen alapján semmi jót nem ígért. Azt mondta, hogy Lili karját fel kell vágni, és a csontot összeszegecselni és hogy van még másik két „ugyanilyen komoly töréses gyerek”, akiket még éjjel meg kell műteni. Újra meg kellet röntgenezni Lili karját, mert a CD-n átküldött felvételt nem találták elég jónak. Az itteni röntgenorvos azt mondta, hogy „válogatósak az orvosok” ha röntgenről van szó. Ez a röntgenezés sajnos rettenetes szenvedéssel járt, Lili kezét ide oda kellett forgatni egy röntgen asztalon, a fájdalomcsillapító ezt már nem tudta tompítani. Fél 11 felé végeztünk a röntgennel, Adél épp ekkor érkezett meg. Szegény Olivér végig sírt útközben, nem tudott aludni, pedig nagyon fáradt volt. Lili nagyon örült, hogy Adél elhozta neki a Hamupipőke koronáját amit hónapok óta éjjel-nappal visel, és a nagy kavarodásban Lorraine-éknél maradt.

Még az első kórházban a mentőbe beszállás előtt hoztak Lilinek néhány aranyos plüss játékot, hogy azok közül válasszon magának egyet, de azt mondta, hogy nem szeretne, mert már nagyon sok játéka van.. Ezután el is pityeredett... Azt javasoltam, hogy akkor válasszon Madárlevélnek egyet, és majd odaadjuk neki, ha nagyobb lesz. Ez a javaslat már tetszett neki, egy háton úszó vidrát választott. A második kórházban a szenvedéses röntgenezés után matricákat akartak neki adni, de ezt is elutasította, és akkor is sírni kezdett. Úgy éreztem, hogy ezáltal akarta magát valahogyan kívül tartani a kórház rendszeréből, és hogy az ajándékokkal nem lehet kiváltani a sok fájdalmat amit a vizsgálatok okoztak . Adél szerint Lili egy kicsit felelősnek érezte magát a történtekért, és úgy érezte, hogy nem érdemli meg az ajándékokat. Igazából még ma sem tudjuk pontosan hogy történt az egész, de természetesen nem hibáztatjuk Lilit. Nagyon megható volt, ahogy az éjszaka folyamán és másnap délelőtt is mennyire felvidámította Lilit amikor Olivér ránevetett, megérintette, vagy gügyögött valamit. Erőt adott neki, hogy ott volt vele a testvére, és elterelte a figyelmét a fájdalomról. Örült neki, hogy a kis hódot Olivérnek adhatta, azóta sem próbálta visszakérni tőle.

Lili abból is sok erőt merített, hogy engem kérdezgetett, hogy milyen volt, mikor 5 és fél éves koromban biciklivel elestem, és eltörtem a kezemet. Megnyugtatta, hogy ami most vele történik a kórházban, velem is hasonlóképpen történt meg annak idején. Emlékeim szerint az én kezem nem fájt annyira, mint Lilié, nekem inkább a gázzal való altatással kapcsolatban van rossz emlékem, a maszk és a furcsa szagú bódító gáz nem volt túl jó élmény. Lilit érdekelte, hogy én is sírtam-e, én is utaztam-e mentőautóval, és elszorult hangon kérdezte, hogy a „te szüleid is végig veled maradtak?” (mindháromra igen volt a válasz). Mivel láttuk, hogy minden gyereknek más színű gipsze van, kérdeztem Lilitől, hogy ő majd milyen színűt szeretne. Erre ő azt tudakolta, hogy az enyém milyen volt gyerek koromban, én elmondtam neki, hogy akkor még csak fehér színű gipsz volt, de lehetett rá rajzolni és ki lehetett színezni. Ekkor Lili eldöntötte, hogy ő is fehér gipszet fog kérni, és lilára és zöldre fogja festeni, mert a lila az ő kedvenc színe, a zöld pedig az enyém.

A műtét

Éjfélkor került ránk a sor a műtőben, Lilinek szépen elmagyaráztuk, hogy most fogják begipszelni a kezét, de előtte egy orvosságot fog kapni, hogy el tudjon aludni. Mire felébred, már rajta lesz a gipsz a kezén és már nem fog fájni. Csak arra kért bennünket, hogy mondjuk meg az orvosnak, hogy ő fehér gipszet kér, és hogy meg szeretné majd tartani, miután meggyógyult a keze. Az orvosnak gyorsan tolmácsoltam a kérést, és hamarosan be is tolták a törött szárnyú tündérkénket a műtőbe...

Két sebész és két altatóorvos végezte a műtétet, azt ígérték, hogy egy óra múlva fognak végezni, és hogy Lili két óra múlva fog felébredni. Ez szinte percre pontosan így is történt. A főorvosnő mosolyogva jött hozzánk a váróterembe, minden nagyon jól sikerült, mégsem kellett a kezet felvágniuk, a könyök mellett kis lyukakon keresztül szögekkel helyre tudták tenni a csontot. Nem kellett maradandó csavarokat betenni, de három szöget benne hagytak a kézben, ezeket majd a gipsz levételekor fogják kivenni. A csont a könyök fölött törött el, mert túlhajlott Lili keze, ahogy ráesett. A doktornő mesélte, hogy mivel Lili olyan szép kislány, már kezdett is rózsaszín gipszet rátenni a kezére, amikor a másik orvos megállította, hogy jajj nehogy rózsaszínt használjon, mert Lili külön kiemelte hogy fehéret szeretne. Én az idősebb férfiorvosnak mondtam a műtét előtt, hogy mindenképpen fehér legyen a gipsz (ő volt az, aki Lilit először megvizsgálta), nem tudtam, hogy ő volt a gyakorló orvos, és a doktornő, aki csak a műtét előtt érkezett, volt a rangidős.

Eddig még nem is írtam le, hogy hogyan is történt a kéztörés. A kórházban is olyan sokat kérdezgették, hogy egy idő múlva elég unalmassá vált ismételgetni. Nem tudjuk teljesen pontosan a részleteket, hiszen nem voltunk ott, Lilit nem nyaggattuk emiatt túl sokat amikor láttuk rajta, hogy rossz érzés volt visszaemlékeznie. Lorraine-éknél banánt evett az udvaron, amikor végzett vele, bevitte a héját, hogy kidobja. Az ebédlőben levő kanapéra mászott fel, hogy a pult fölött átnyújtsa Chuck-nak a banánhéjat, de Chuck nem vette el tőle, hanem mondta neki, hogy egyedül dobja ki a kukába. Amikor Lili le akart mászni a kanapéról, valahogy leesett róla, és szerintem nem tudott megkapaszkodni, mert a kezében volt a banánhéj. Ennél több részletet nem tudunk, és felesleges is firtatni, a végeredményen már úgysem változtat.

Amíg Lili a műtőben volt, mi egy váróteremben pihentünk egy kicsit, felváltva fogtuk az alvó Olivért. Hajnali 2-kor jött értünk egy nővér, hogy Lili ébredezik, Adél egyedül ment be hozzá, nehogy Olivér felébredjen. Egy nagy szobában három nővér volt, mindhárman Liliben gyönyörködtek, hogy milyen szép! Lili felébredt, de hamarosan újra el is aludt, ekkor kitolták és átköltöztettek bennünket egy másik kórterembe. Ahogy a sötét folyosón gurították a hordágyat az infúzióval, rajta Lili mint egy gyönyörű kis alvó tündér lány, Madárlevél a kezemben illatosan, kisimult arcvonásokkal szuszogott, mi pedig fáradtan és felkavarva haladtunk a következő kórterem felé, úgy éreztem, mintha egy film zárójelenetét látnám. Vannak ilyen emlékképek, amikre az ember fotó nélkül is sokáig visszaemlékezik, ez is valószínűleg egy ilyen pillanat volt.

Lábadozás

Három ágyas kórterembe kerültünk. A másik két ágy függönnyel volt leválasztva, mindegyikben hatéves forma kislány feküdt, szüleik mellettük fotelágyban aludtak. Lili ágya mellett is volt egy fotelágy, tanakodtunk, hogy melyikünk maradjon vele. Az ápolónő felhívta a figyelmünket, hogy „nem szokták megengedni, hogy csecsemő legyen a kórteremben”, Adélnak egy váróterembe kellett volna mennie, ahol szintén fotelágyak vannak a szülőknek elhelyezve. Én úgy éreztem, hogy ez egy elég gyenge tiltás volt, és nem fognak vele foglalkozni, ha Adél és Madárlevél Lili mellett maradnak. Így is lett, mindhárman elég kényelmesen le tudtunk feküdni, Adélék Lili mellett a kihúzható fotelágyba, én meg a folyosón fészkeltem be magamat egy fotelbe. Háromnegyed három körül próbáltunk meg elaludni, de sajnos elég nagy jövés-menés volt a folyosón és a kórteremben is (elég sűrűn megszólalt az egyik kislány infúziójának a riasztója), úgyhogy kb. 3 órát sikerült aludtunk. Én ráadásul azt próbáltam tetetni, hogy nem aludni telepedtem le a folyosó egyik székébe, hanem csak valamire várakozok, ezért zenét hallgattam, és figyeltem, hogy mi történik körülöttem.

Másnap reggel, Lili rekedten és köhögve ébredt, az ápoló elmagyarázta, hogy ez a cső miatt van, ami műtétkor lenyomtak a torkán. Erről a csőről nem is tudtunk, nem véletlen, hogy műtőknek nincs folyosóra néző ablaka, ahol a szülők figyelhetnék az eseményeket! Lili délelőtt fáradt volt, még néha fájt a keze, de a szokásos reggelijét amit Adél hozott neki előző este otthonról (karika és mandulatej) jóízűen megette. Amikor pisilnie kellett elmenni, vagy amikor valamiért meg kellett mozdítani a kezét, fájdalmasan sírt, csak később jöttünk rá, hogy a hónalja fáj, amin egy jókora véraláfutást okozott túl hosszú gipsz! Ettől kezdve csak derékszögben oldalra kinyújtva volt hajlandó a kezét tartani. Délelőtt én is aludtam egy kicsit a fotelágyban miután ő is elaludt.

Azt hiszem Lili bizalmát valamennyire elnyerték az orvosok, végtére jobban érezte magát. A reggeli vizsgálaton aranyosan követte az orvos utasításait: azt vizsgálták, hogy jól tudja-e az ujjait mozgatni, mert a törés nagyon közel volt egy idegpályához. Adél éppen a vizsgálat közben hívott (Olivérrel kimentek az udvarra sétálni amíg mi aludtunk) a doki meg is jegyezte, hogy ma iPhone-om van, de tegnap még egy Windows PDA telefonom volt. Érdekelték a telefonok, megmutattam neki a megjelenés előtti teszt telefont, ami az ő telefonjának egy felújított változata. Lili szépen eljátszott az iPhona-nal, már szinte az összes funkcióját tudja használni.



Később én is kimentem Olivérrel sétálni, és a kórházban körülnézni. A folyosón egy alkalmazott megállított, és lelkendezet, hogy Olivér milyen gyönyörű kisbaba. Madárlevél persze rámosolyodott, amire a hölgy ezt mondta „csodálatos, hogy ilyen kis boldog azok után, hogy min ment keresztül”. Megnyugtattam, hogy Olivér szerencsére Lili sírásának hallgatásán és az átlagosnál kevesebb alváson kívül semmi rossz dolgon nem ment keresztül :-)

Tíz órakor indulhattunk volna haza. de inkább megvártuk amíg Lili magától felébredt, hogy egy kicsit tudjon még pihenni. Míg Lili aludt, Adél Madárlevéllel kiváltotta a fájdalomcsillapítót a kórház gyógyszertárában. Nem kellett vényt vinni magukkal, Adél csuklóján levő karszalag vonalkódja alapján adták ki. Aztán Adél elment az autóért is, ami egy távolabbi parkolóházban állt és odaparkolt az ajtó elé. Lili hónalja nagyon fájt ha megmozdította a kezét, nem akart felállni és menni, ezért a gyereküléssel együtt cipeltem ki a kocsiba 11 óra körül.

Újra otthon

Lili az egész délutánt a gyerekülésében ülve, a karját párnakupacon pihentetve töltötte. Azt hiszem a gyerekülés biztonságot adott neki, már előző este a kórházban is ragaszkodott hozzá. Délután 1-2 órát ülve aludt, addig én elmentem néhány dolgot bevásárolni. Mai napig visszaemlékszem arra, hogy amikor az én kezem törött el, egy dömpert kaptam ajándékba, szerettem volna ha Lilinek is lett volna egy ilyen jó emléke a kéztörésével kapcsolatban, de hiába kérdezgettem, de nem kért semmilyen ajándékot. Szerencsére sikerült kitalálnom egy visszautasíthatatlan meglepetést: vettem neki két kis kézzel festett <>Schleich műanyag zsiráfot. Az ölébe tettem, hogy megtalálja amikor felébred, nagyon örült neki! Azt mondta, hogy amikor születésnapja lesz, vegyünk majd hozzá illő elefántokat is :-)



Este aggódtam, hogy szörnyű éjszakánk lesz, hiszen Lili nem fog tudni majd forgolódni, és megfájdulhat a karja ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása. Ezzel szemben mozdulatlanul átaludta az éjszakát, mi is jól ki tudtuk pihenni magunkat.

Kivettem a pénteki napot is szabadságként, mert egész hétvégén Lilinek szüksége volt lelki- és kéztámaszra is. :-) A hónalja nagyon csúnyán nézett ki, ezért Adél felhívta a kórházat és kért időpontot, hogy igazítsanak a gipszen. Egy kis darabot kifűrészeltek a hónaljánál, Lilit nagyon zavarta hogy a fűrész hangos volt és hogy hozzáért a bőréhez, hiába magyarázta a technikus, hogy ez nem tudja elvágni a kezét, csak csikizni fogja. Ahogy a kórházban mászkáltunk Lili karját vízszintesen tartva, a gyerekek úgy néztek ránk, hogy „jajj mi történhetett azzal a kislánnyal”. Furcsa érzés volt, hogy ilyen sokan megbámultak minket, nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet egy tolókocsis vagy másképpen sérült kisgyereknek állandóan a figyelem középpontjában lenni.

Csütörtök délután és pénteken Lili a gyerekülésében ülve a laptopon filmeket nézett, kezében a MacBook távirányítóját szorongatva. Pénteken délután már a saját ágyában aludt, a gipszet gondosan egy párnán pihentetve. A karja még két napig nagyon be volt dagadva, ezért magasan kellett tartania, de ezzel nem volt gond, mert a hónalján levő véraláfutás miatt nem is tudta leengedni. Szombaton már nem is aludt napközben, és csak egyszer kért fájdalomcsillapítót. Adéltól sajtos rudat rendelt, és jóízűen meg is ette. Vasárnap reggel a szokásos „erdős” játékot szerette volna játszani, ami hétvégén reggelente egyedül szokott csinálni, de a kezét egy sámlin pihentetve nem nagyon tudott semmit elérni, ezért inkább nekem mondta, hogy mit hova tegyek. Ez nem volt túl könnyű dolog, mert minden egyes darabnak meg volt a pontos helye, a sorrend is számított és még a mozdulat is, hogy hogyan rakjam egymásra az építőelemeket.

08/17 - Péntek este Lili az ágy mellett üldögél, nem tud még sehova sem egyedül menni:


Lili később is emlegette a kórházi élményeit, és a baleset körülményeit is magától felidézte. Olyan részletekre is emlékezett, hogy a mentőautó sofőrje 10-szer törte be a fejét gyerekkorában, vagy hogy azért nem kért a röntgennél matricát, mert „nem tetszett” neki. Összességében meg voltunk elégedve a kórházzal, minden flottul ment és kivérwl nélkül nagyon szimpatikusak voltak az orvosok és az ápolónők is. Még este egy kollegám írt SMS-t, hogy Dr. Millert kérjük, mert ő gyógyította a lánya törött kezét, és nagyon meg voltak elégedve, de az éjszakai ügyeletnél nem akartam (és nem is lehetett volna) kavarni. Mint kiderült, épp Dr. Miller volt az ügyeletes, ezért amúgy is hozzá kerültünk... Ennek a kórháznak a specialistáihoz távolról is hoznak gyerekeket, a műtőben utánunk következő kislányt például helikopterrel hozták egy szomszédos városból (Lilihez hasonló törése volt, de neki fel kellett vágni a kezét). Jó, hogy ilyen közel van vagyunk egy szuper kórházhoz, de reméljük, hogy minél kevesebbszer, vagy akár soha sem kell többet odamennünk...

Megjegyzés: A kórházi képeket iPhone-nal készítettem, meg vagyok elégedve a minőségükkel!