Esős, csigás Hálaadás

Kérdezzük meg bármelyik 3-6 éves kaliforniai gyerektől, hogy milyen időjárást szeret jobban: napsütést, vagy esőt? Nem vitás, hogy az errefelé ritkán előforduló esőt fogja választani. Lili a héten nagy várakozással nézte iPhone-on az időjárás előrejelzést, csalódott volt, hogy az eső egy napot késett. Egyik éjjel végre megérkezett a várva várt csapadék, másnap reggel a gyerekek áhítattal figyelték az ablakból a vizes kertet. Ilyenkor rögtön előkerülnek az esernyők és a gumicsizmák, és megkezdődik az a tevékenység, ami miatt az esőt várták: a pocsolyákban való mászkálás.

Szerda este Adél kivitte a gyerekeket sétálni, amikor hazaértek, Madi teljes transzban magyarázta nekem, hogy "csiga, csiga!". Ezt már nekem is meg kellett néznem, ezért az egész család visszament a szomszéd kertjéhez, ahol Lili két kisebb csigát egy nagyobb mellé tett, nehogy elveszítsék az "Anyukájukat". Egy negyedik - a legnagyobb - nem volt családtag, mert azt messzebb találták. A gyerekeket teljesen lenyűgözték ezek a csúszómászók, csak azzal tudtam őket a házba becsalogatni, hogy a nagyot betehetik egy dobozba és egy napig megtarthatják.

Lili egyedül készített el egy cipősdobozt, a belsejébe nedves füvet és egy banánhéjat tett, a tetejét fóliával letakarta, és gondosan kilyukasztgatta. A csigát nem érdekelte túlságosan az új lakhelye, a doboz oldalára ragasztotta a házát, és eltűnt aludni.

Másnap csütörtökön volt Hálaadás napja. A gyerekek már korán reggel ki akartak menni pocsolyázni. Adél nem sokat teketóriázott, mindegyikre ráadott egy mellényt, és úgy ahogy voltak, pizsamában és gumicsizmában indultak ki az utcára. Lili csigáját is magukkal vitték, nem nagyon zavarta őket, hogy a csiga nem volt hajlandó előbújni. Végtelen nyugalommal és érdeklődéssel tanulmányozták, persze közben vigyázni kellett, nehogy Madi véletlenül összenyomja. Végül miután Lili egy nedves levélre rakta, a csiga boldogan szaladt a szabadság irányába.



Lilinek mondtam, hogy Adéllal mi már ettünk csigát, és hogy nem volt túl finom. Ezen elgondolkozott, és kicsit később (életében először) ezt kérdezte: "Amikor mi állatokat megeszünk, az ugye rossz érzés nekik?". Erre így hirtelen nem sokat tudtunk válaszolni, csak azt, hogy "igen". Azt is kérdezte, hogy milyen más állatokat ettünk még, például ettünk-e kutyát. Megnyugtattam, hogy a kutya az ember legjobb barátja, azt nem esszük meg. Azt már nem meséltem el neki, hogy volt egy indonéz kollégám, aki egy olyan népcsoportból származott, akik nagyobb ünnepekkor (Karácsony, esküvő, stb.) kutyát is szoktak enni.

Utánanéztem az interneten, lehetne csigát akváriumban tartani, csak nekem az akvárium heti tisztogatása nem hiányzik igazán a tennivalóim listájáról. Lili egyébként halakat szeretne, de türelmesen várja, hogy Madi nagyobb legyen és az akvárium biztonságban legyen. Meglepő módon nagyon könnyen megértette, hogy nem lehet kutyánk vagy macskánk, mert Adél allergiás a szőrükre. Pedig mindketten nagyon szeretik az állatokat, Madit bármikor ki lehet csalni azzal az utcára, hogy menjünk el kutyákat nézni. Amikor a szomszédunk kint futtatja a két Border Collie-ját, mindkét gyerekünk boldogan megy labdát dobálni nekik és persze közben állandóan azon harcolnak, hogy ki következzen.

Az utóbbi két évben Melindáéknál voltunk Hálaadáskor két-két napig, de idén a házuk épp felújítás alatt állt, ezért inkább félúton Carlsbad-ban találkoztunk velük, és meghívtuk őket egy étterembe, így végre mi tudtuk egyszer őket jóllakatni! Melindáék kisbabája januárban fog megszületni, Adél összekészített nekik egy halom ruhát, és egyéb hasznos felszerelést, például Baby Björn-t, autóülést, és még két kis kádat is. Az utóbbiaktól Lili kicsit nehezen vált meg, mert Madival szoktak vele hajósat játszani, de megértette, hogy most Melinda kisfiának lesz rá szüksége.

Liliék példásan viselkedtek az étteremben, pedig több mint két órán keresztül ebédeltünk. A teraszon ültünk, a mellettünk levő asztalok üresek voltak, kényelmesen elfértünk, és a végén a gyerekek tudtak kedvükre mászkálni. Hoztunk Melindának egy finom tortát, a pincér szemrebbenés nélkül megengedte, hogy elővegyük és megegyük. Mégis azért voltam a leghálásabb, hogy a pincér hölgy egy tökéletesen megkomponált képet készített rólunk! Csak a kezébe adtam az automatára állított fényképezőgépet, ő állította be a képkivágást és nyomta meg a megfelelő pillanatban a gombot.






A Hálaadás a közhiedelemmel ellentétben nem vallásos ünnep, ezért az iskolákban is részletesen foglalkoznak vele. Liliék korcsoportja valószínűleg elég keveset ért meg belőle, de szeretik az indián és telepes jelmezeket, valamint az osztálytársakkal és a szülőkkel közös lakomát, amire szerencsére én is el tudtam menni. Az iskolában mindenkit megkérdeztek, hogy miért hálás a leginkább. Lili ezt válaszolta: "barátaimért, a játékaimért, és hogy az óvodás barátaimmal együtt járhatunk gimnasztikára". Szemelvény a többiek válaszaiból: "magassarkú cipőkért", "dinoszauruszokért és az Anyukámért", "Istenért és a pulykákért", "az egész világért, mert mindenki benne van".

Ritkán adódik meg a szülők számára, hogy valódi elismerést kapjanak azért a sok munkáért, törődésért, fáradtságért, és küszködésért, amit a gyerekeikért végeznek. Lili egy ilyennel örvendeztetett meg bennünket, amikor az iskolában le kellett rajzolniuk, hogy ki mi szeretne lenni ha megnő. Láttunk űrhajóst, ápolónőt, rock sztárt, tűzoltót, de csak a mi Lilink választotta azt, hogy Anyuka lesz felnőtt korában! Kész rajzok közül lehetett választani, Lili vágta és színezte ki a képet. Figyeljük meg, hogy a ruha lila, ami Lili kedvenc színe, van rajta egy azonos színű szív a combjánál, és az egyik vállánál színezéssel kipótolta a levágott részt. Lili elmondása szerint a kezében levő baba Madi, akinek szintén van egy piros pizsamája (lásd csigás fotók). Lilinek nem ellentmondásos, hogy felnőtt korában Madi kisbaba marad, ugyanakkor Madihoz szeretne majd feleségül is menni.



A fényképet az első napon készítették az iskolában, azt is Lili vágta körbe. A keze és a teste közti háromszöget is ő vágta ki, először félbe hajtva és kilyukasztva a papírt. Sok munka lehetett ezen a képen, de azt hiszem ez volt mostanában Adél legkedvesebb ajándéka. Nehéz neki állandóan a két gyerek között megosztania a figyelmét, Lili sokszor jogosan érezheti úgy, hogy Madi miatt nem kap annyi figyelmet, mint amennyit szeretne, például amikor Adélnak Madit kell szoptatnia vagy altatnia. Bár én többször láttam már Adélt a kvantumfizika Heisenberg féle hullám-részecske kettősség törvényét lepipálva egyszerre három dolgot csinálni.

Amikor a Madi meglátta ezt a képet, rögtön mondta, hogy "Lili, Lili!". Kérdeztem tőle, hogy szerinte kit tart a kezében, amire habozás nélkül ezt válaszolta: "Madikát". Ilyenkor nagyon jó szülőnek lenni.