Megérkeztünk Magyarországra!

Hajnali három óra van, felkeltem hogy gyorsan írjak egy kicsit a blogba. Pontosabban otthoni idő szerint délután hat óra van, felébredtem egy nagyhangú kismotor zajára, és nem tudok elaludni, írok hát egy kicsit a blogba.

Az elmúlt hetünk nagyon nehéz volt. Én próbáltam a munkahelyemen az utolsó darab "veszélyes hulladékokat" is eltüntetni, az utolsó pillanatra sikerült mindennel végeznem, még az asztalomat is teljesen letakartottam. Adél egész héten rendrakással, nagytakarítással és a bőröndök bepakolásával volt elfoglalva, emberfeletti munkát végzett nulla pihenéssel. A héten háromszor is hívott bébiszittereket, hogy vigye ki a gyerekeket a játszótérre amíg ő robotol. Nem tudom, hogy honnan veszi az energiát, én nem tudnék megállás nélkül ennyit haladni.

Hiába voltak a bőröndök csütörtökön már 90 százalékig bepakolva, hiába dolgoztunk szombaton is este 11-ig, a vasárnap délelőttünk így is rettenetesen húzós lett. Délben kellett indulnunk, egy óra késésben voltunk mire beültünk a bérautóba és LA felé vettük az utunkat. Lili emlékezett, hogy tavaly induláskor elköszöntünk San Diego-tól, most is integetett a házunknak. Alig értünk fel az autópályára, amikor már megkérdezte, hogy mikor érünk ki a reptérre... Elmondtam neki, hogy nagyon hosszú lesz az út, két óra kell, hogy Los Angelesbe érjünk. San Diegoból sokkal drágább lett volna a jegy, és úgy is Los Angelesi átszállással mentünk volna, amivel időt semmiképp nem nyertünk volna, és az autóút a gyerekeknek érdekesebb is.

Mindkét gyerek elég vidáman állt neki az utazásnak, Lili nem is sejtette, hogy az utolsó pillanatban ki kellett vennem a rollerét az egyik túlsúlyos bőröndből... Nagyon régen megígértük neki, hogy elhozzuk, de büntetés többe került volna, mint egy új roller. Inkább veszünk itt egy másik rollert, tudja majd használni ha máskor is jövünk. Madi sajnos egy óra múlva megelégelte az utazást, a második órát végigsírta. A késés miatt olyan gyorsan haladtam, ahogy csak a minivan-ből (Toyota Sienna) kifért, mindenféle AMG-ket, egy M5 és egy M6-ot és 911-eket előzgettem. Beleszaladtunk két dugóba is, nagyon jól jött az iPhone Google térképe, amin meg tudtam nézni, hogy milyen hosszan van beállva az autópálya és hogy merre lehet alsóbbrendű utakon kerülni.

Amikor az autót leadtuk, 14 poggyászt pakoltunk ki: 4 bőröndöt, 1 babakocsit, 2 gyerekülést, 4 kézipogyászt, 1 kameratáskát, és két gyereket! El tudjátok képzelni, milyen lehetett ennyi cuccot a kocsitól a repülőtéri buszhoz elvonszolni (a fenti iPhone kép ezen a buszon készült), utána a buszról lepakolni és a terminálra behordani. A Lufthansa terminálján kiderült, hogy rossz helyen vagyunk, mert a United termináljára kellett volna mennünk. A nagy stresszben elfelejtettük még egyszer leellenőrizni a jegyeken, hogy melyik terminálról indulunk... Innen busszal kellett átmenni a másik terminálra, rossz irányba tereltek bennünket, egy forgalmas úton kellett a csomagokkal átvágnunk. Nehogy azt higgyétek, hogy az utasok segítettek volna a buszra felpakolni, egy fickó feltett ugyan két bőröndünket, de a többiek ülve nézték végig a műsort. A busz elég hamar odaért a 7-es terminálra, csak az volt a baj, hogy rossz buszon ültünk, ami nem a terminálra ment, hanem a parkolóházakhoz :-(. Szerencsére megszánt bennünket a sofőr, és több sávon is átvágott, hogy kirakjon a terminál megállójában. A jegykiadásnál először rossz sorba álltunk be, végül az átküldtek az elektromos jegyes oldalra, ott csak egy másik utas segítségével értettük meg, hogy hogyan kell egyedül becsekkolni. A totális káoszban úgy éreztük magunkat, mint akik életükben először utaznak repülővel.

Amikor végre a kapuhoz értünk, nem hittünk a szemünknek: a járatunk két óra késlekedéssel 19:30-ra volt kiírva, valami hibát találtak a gépen! Még el sem indultunk, de már nagyon ki voltunk ütve... Amíg Adél Lilivel foglalkozott, én elmentem Madival sétálni. Teljesen dézsávu volt ahogy körbejárt, ráérősen ismerkedett és incselkedett az emberekkel, lépcsőn fel és lemászott: Lili is épp ezt csinálta egy éves korában amikor először utaztunk vele Magyarországra. Valószínűleg jobb is így, hogy később indult a gép, mert volt időnk megvacsorázni, a gyerekek kicsit lehiggadtak és mozoghattak, és kevesebbet kellet Frankfurtban a csatlakozásunkra várni.

A repülés mindkét gyereknek tetszett, Madit legjobban a mellettünk levő kézipoggyászban utazó kiskutya érdekelte, százszor elmondta neki hogy "vaú" mire végre ugatott egyet. Lilinek tetszett a felszállás, már alig várta, hogy végre a felhők fölé érjünk, szeretett volna tündéreket látni. Persze hamar beleuntak az egyhangúságba, Lili megnézett egy filmet (Dr. Seuss) az ülésbe épített monitoron, Madi pedig elég hamar elaludt. Valami miatt egész úton sokszor át akart hozzám jönni Adéltól, biztosan ez volt tőle az ajándékom Apák Napján ami épen mára esett! Madi miután felébredt, fel-alá mászkált az ülések között, meg-meg állt a szimpatikusabb utasokkal incselkedni, de végül mindig a WC-nél kötött ki, ahova legalább 5-ször bevittük, hogy leellenőrizhesse, hogy folyik-e még a csapból a víz ha megnyomjuk a gombot.

Adéllal 3 órát aludtunk, nehéz a gyerekeket tartva álomba szenderülni... Az ablaknál ültünk egymás mögött kétszer két ülésen. Madinak nem kellett volna még saját ülést venni, de három ülésen még ennél is sokkal kényelmetlenebb lett volna utazni, főleg, hogy egy idegen ült volna mellettünk. Madi Adél kezében, Lili az én ölemben aludt. Később amikor Adél mindkét gyereket átvette, én még aludtam 2 órát, fantasztikus érzés volt, mintha a fejemből leengedtem volna egy csomó fáradtolajat.

Idén volt az első alkalom, hogy a frankfurti reptéren nem cigarettafüst volt az első szag amit megéreztünk! Végre eljut oda Európa is, hogy végleg kiűzzék ezt a undorító környezetszennyezést a közterületekről? Volt még egy kis időnk a repülőtéri mini játszótéren játszani, aztán hipp-hopp máris a második gépen ültünk. Ugyanúgy mint az elsőn, Madi sajnos ezen is sírt fel és leszálláskor is, a fülét fogta, biztosan nem tudta a légnyomást kiegyenlíteni. Elég nehezen lehetett rábeszélni, hogy igyon vagy szopjon, pedig a nyelés segített volna ezen a problémán. A második repülőút szerencsére már nagyon rövid volt, hamarosan Budapest fölé értünk, ahol Lilinek megmutattuk a Dunát és a hidakat.

Ferihegyen Lili elővette a hátizsákjából az ünneplő ruháját, amibe átöltözött, hogy minél szebb legyen amikor megérkezik! Nagy öröm volt a sok Skype-olás után a nagyszülőkel és Zolival újra élőben találkozni, a gyerekek nagyon jókedvűen puszilkodtak mindenkivel. A nagy családra, a sok cuccra és a nagyszülők kicsi autóira való tekintettel idén egy bérelt kisbusszal érkeztek értünk! Ilyen nehéz még soha nem volt a hazautazás, de ilyen kényelmesen és gondtalanul még soha nem jutottunk haza Ferihegyről Székesfehérvárra! Madi végig a kezemben aludt (pedig közben elmúlt Apák Napja!), Lili pedig a nagyszülőket szórakoztatta. Ő is nagyon fáradt volt, de kitartóan és nagyon türelmesen tűrte az utazást, csak nagyon picit reklamált. Zoli kérdésére, hogy milyen volt a repülés, azt válaszolta, hogy "unatkozós", és a buszozás vége felé azt mondta, hogy "Lili már nem szeretne többet buszozni". Mostanában elkezdett néhányszor magáról harmadik személyben beszélni, biztosan azért, mert Madiról is állandóan harmadik személyben hall, és szeretné ha az ő igényeit is így komolyabban vennénk.

Fehérváron Madi rögtön kiszúrta magának a ház előtti játszótéren a babahintát, beleültettem, majd elégedett arckifejezéssel adta át magát a hintázás örömének. Ezalatt Adél elkezdett a bőröndökből kipakolni, és összekészíteni azokat a cuccokat amit Klári Mamáékhoz kellett átvinni. Mire én felértem a játszótérről, Lili már mindenkit kendőkbe öltöztetett be, nagy intenzitású játékkal próbálta bepótolni az utazással elvesztegetett időt.

Vasárnap délután 1-kor indultunk San Diego-ból, 22 órával később hétfőn este 8 körül érkeztünk Székesfehérvárra. Mindenki készen áll a jól megérdemelt pihenésre, hivatalosan megkezdjük a rekord hosszúságú nyaralásunkat!