Megérkeztünk Magyarországra!

Hajnali három óra van, felkeltem hogy gyorsan írjak egy kicsit a blogba. Pontosabban otthoni idő szerint délután hat óra van, felébredtem egy nagyhangú kismotor zajára, és nem tudok elaludni, írok hát egy kicsit a blogba.

Az elmúlt hetünk nagyon nehéz volt. Én próbáltam a munkahelyemen az utolsó darab "veszélyes hulladékokat" is eltüntetni, az utolsó pillanatra sikerült mindennel végeznem, még az asztalomat is teljesen letakartottam. Adél egész héten rendrakással, nagytakarítással és a bőröndök bepakolásával volt elfoglalva, emberfeletti munkát végzett nulla pihenéssel. A héten háromszor is hívott bébiszittereket, hogy vigye ki a gyerekeket a játszótérre amíg ő robotol. Nem tudom, hogy honnan veszi az energiát, én nem tudnék megállás nélkül ennyit haladni.

Hiába voltak a bőröndök csütörtökön már 90 százalékig bepakolva, hiába dolgoztunk szombaton is este 11-ig, a vasárnap délelőttünk így is rettenetesen húzós lett. Délben kellett indulnunk, egy óra késésben voltunk mire beültünk a bérautóba és LA felé vettük az utunkat. Lili emlékezett, hogy tavaly induláskor elköszöntünk San Diego-tól, most is integetett a házunknak. Alig értünk fel az autópályára, amikor már megkérdezte, hogy mikor érünk ki a reptérre... Elmondtam neki, hogy nagyon hosszú lesz az út, két óra kell, hogy Los Angelesbe érjünk. San Diegoból sokkal drágább lett volna a jegy, és úgy is Los Angelesi átszállással mentünk volna, amivel időt semmiképp nem nyertünk volna, és az autóút a gyerekeknek érdekesebb is.

Mindkét gyerek elég vidáman állt neki az utazásnak, Lili nem is sejtette, hogy az utolsó pillanatban ki kellett vennem a rollerét az egyik túlsúlyos bőröndből... Nagyon régen megígértük neki, hogy elhozzuk, de büntetés többe került volna, mint egy új roller. Inkább veszünk itt egy másik rollert, tudja majd használni ha máskor is jövünk. Madi sajnos egy óra múlva megelégelte az utazást, a második órát végigsírta. A késés miatt olyan gyorsan haladtam, ahogy csak a minivan-ből (Toyota Sienna) kifért, mindenféle AMG-ket, egy M5 és egy M6-ot és 911-eket előzgettem. Beleszaladtunk két dugóba is, nagyon jól jött az iPhone Google térképe, amin meg tudtam nézni, hogy milyen hosszan van beállva az autópálya és hogy merre lehet alsóbbrendű utakon kerülni.

Amikor az autót leadtuk, 14 poggyászt pakoltunk ki: 4 bőröndöt, 1 babakocsit, 2 gyerekülést, 4 kézipogyászt, 1 kameratáskát, és két gyereket! El tudjátok képzelni, milyen lehetett ennyi cuccot a kocsitól a repülőtéri buszhoz elvonszolni (a fenti iPhone kép ezen a buszon készült), utána a buszról lepakolni és a terminálra behordani. A Lufthansa terminálján kiderült, hogy rossz helyen vagyunk, mert a United termináljára kellett volna mennünk. A nagy stresszben elfelejtettük még egyszer leellenőrizni a jegyeken, hogy melyik terminálról indulunk... Innen busszal kellett átmenni a másik terminálra, rossz irányba tereltek bennünket, egy forgalmas úton kellett a csomagokkal átvágnunk. Nehogy azt higgyétek, hogy az utasok segítettek volna a buszra felpakolni, egy fickó feltett ugyan két bőröndünket, de a többiek ülve nézték végig a műsort. A busz elég hamar odaért a 7-es terminálra, csak az volt a baj, hogy rossz buszon ültünk, ami nem a terminálra ment, hanem a parkolóházakhoz :-(. Szerencsére megszánt bennünket a sofőr, és több sávon is átvágott, hogy kirakjon a terminál megállójában. A jegykiadásnál először rossz sorba álltunk be, végül az átküldtek az elektromos jegyes oldalra, ott csak egy másik utas segítségével értettük meg, hogy hogyan kell egyedül becsekkolni. A totális káoszban úgy éreztük magunkat, mint akik életükben először utaznak repülővel.

Amikor végre a kapuhoz értünk, nem hittünk a szemünknek: a járatunk két óra késlekedéssel 19:30-ra volt kiírva, valami hibát találtak a gépen! Még el sem indultunk, de már nagyon ki voltunk ütve... Amíg Adél Lilivel foglalkozott, én elmentem Madival sétálni. Teljesen dézsávu volt ahogy körbejárt, ráérősen ismerkedett és incselkedett az emberekkel, lépcsőn fel és lemászott: Lili is épp ezt csinálta egy éves korában amikor először utaztunk vele Magyarországra. Valószínűleg jobb is így, hogy később indult a gép, mert volt időnk megvacsorázni, a gyerekek kicsit lehiggadtak és mozoghattak, és kevesebbet kellet Frankfurtban a csatlakozásunkra várni.

A repülés mindkét gyereknek tetszett, Madit legjobban a mellettünk levő kézipoggyászban utazó kiskutya érdekelte, százszor elmondta neki hogy "vaú" mire végre ugatott egyet. Lilinek tetszett a felszállás, már alig várta, hogy végre a felhők fölé érjünk, szeretett volna tündéreket látni. Persze hamar beleuntak az egyhangúságba, Lili megnézett egy filmet (Dr. Seuss) az ülésbe épített monitoron, Madi pedig elég hamar elaludt. Valami miatt egész úton sokszor át akart hozzám jönni Adéltól, biztosan ez volt tőle az ajándékom Apák Napján ami épen mára esett! Madi miután felébredt, fel-alá mászkált az ülések között, meg-meg állt a szimpatikusabb utasokkal incselkedni, de végül mindig a WC-nél kötött ki, ahova legalább 5-ször bevittük, hogy leellenőrizhesse, hogy folyik-e még a csapból a víz ha megnyomjuk a gombot.

Adéllal 3 órát aludtunk, nehéz a gyerekeket tartva álomba szenderülni... Az ablaknál ültünk egymás mögött kétszer két ülésen. Madinak nem kellett volna még saját ülést venni, de három ülésen még ennél is sokkal kényelmetlenebb lett volna utazni, főleg, hogy egy idegen ült volna mellettünk. Madi Adél kezében, Lili az én ölemben aludt. Később amikor Adél mindkét gyereket átvette, én még aludtam 2 órát, fantasztikus érzés volt, mintha a fejemből leengedtem volna egy csomó fáradtolajat.

Idén volt az első alkalom, hogy a frankfurti reptéren nem cigarettafüst volt az első szag amit megéreztünk! Végre eljut oda Európa is, hogy végleg kiűzzék ezt a undorító környezetszennyezést a közterületekről? Volt még egy kis időnk a repülőtéri mini játszótéren játszani, aztán hipp-hopp máris a második gépen ültünk. Ugyanúgy mint az elsőn, Madi sajnos ezen is sírt fel és leszálláskor is, a fülét fogta, biztosan nem tudta a légnyomást kiegyenlíteni. Elég nehezen lehetett rábeszélni, hogy igyon vagy szopjon, pedig a nyelés segített volna ezen a problémán. A második repülőút szerencsére már nagyon rövid volt, hamarosan Budapest fölé értünk, ahol Lilinek megmutattuk a Dunát és a hidakat.

Ferihegyen Lili elővette a hátizsákjából az ünneplő ruháját, amibe átöltözött, hogy minél szebb legyen amikor megérkezik! Nagy öröm volt a sok Skype-olás után a nagyszülőkel és Zolival újra élőben találkozni, a gyerekek nagyon jókedvűen puszilkodtak mindenkivel. A nagy családra, a sok cuccra és a nagyszülők kicsi autóira való tekintettel idén egy bérelt kisbusszal érkeztek értünk! Ilyen nehéz még soha nem volt a hazautazás, de ilyen kényelmesen és gondtalanul még soha nem jutottunk haza Ferihegyről Székesfehérvárra! Madi végig a kezemben aludt (pedig közben elmúlt Apák Napja!), Lili pedig a nagyszülőket szórakoztatta. Ő is nagyon fáradt volt, de kitartóan és nagyon türelmesen tűrte az utazást, csak nagyon picit reklamált. Zoli kérdésére, hogy milyen volt a repülés, azt válaszolta, hogy "unatkozós", és a buszozás vége felé azt mondta, hogy "Lili már nem szeretne többet buszozni". Mostanában elkezdett néhányszor magáról harmadik személyben beszélni, biztosan azért, mert Madiról is állandóan harmadik személyben hall, és szeretné ha az ő igényeit is így komolyabban vennénk.

Fehérváron Madi rögtön kiszúrta magának a ház előtti játszótéren a babahintát, beleültettem, majd elégedett arckifejezéssel adta át magát a hintázás örömének. Ezalatt Adél elkezdett a bőröndökből kipakolni, és összekészíteni azokat a cuccokat amit Klári Mamáékhoz kellett átvinni. Mire én felértem a játszótérről, Lili már mindenkit kendőkbe öltöztetett be, nagy intenzitású játékkal próbálta bepótolni az utazással elvesztegetett időt.

Vasárnap délután 1-kor indultunk San Diego-ból, 22 órával később hétfőn este 8 körül érkeztünk Székesfehérvárra. Mindenki készen áll a jól megérdemelt pihenésre, hivatalosan megkezdjük a rekord hosszúságú nyaralásunkat!

Lili ötödik születésnapja

Próbálom behozni a blog-írás lemaradásomat. Ami késik, nem múlik, itt van Lili születésnapi bulijának története:

Lili negyedik születésnapja után már másnap azt mondta, hogy a következő születésnapját a kertünkben szeretné megtartani, és szeretné, ha kibérelnénk egy felfújható ugrálóházat. Ráhagytuk a dolgot, de közben azt gondoltuk, hogy egy év alatt biztosan meg fogja változtatni ezt a tervét. Nem volt ez egy teljesen új ötlete, mert Olivér egy napos korában (!) Lili azzal volt elfoglalva, hogy kb. 15 rajzlapra elefántokat rajzolt fel, hogy majd ezzel díszítsük ki a születésnapján a házunk tetejét, ahonnan majd a vendég gyerekeknek kell leszedegetni őket !?

Teltek-múltak a hónapok, Lili többször is említette az ötödik születésnapját, közben fejben egyre több részletet adott hozzá a forgatókönyvhöz. "Pónis" születésnapot tervezett, pónis játékokkal, pónis tortával, úgy hogy a lányok királylány jelmezben jönnek (mindegyik barátjának van). Az ugrálóháznak vár alakúnak kellett lennie, királylányos díszítéssel, amiben lányok egy táncos műsort adnak majd elő a szülőknek. Hiába próbáltuk lebeszélni arról, hogy a házunkhoz hívjuk meg a barátait, nem tudta megérteni, hogy itt nem tud kényelmesen elférni 25 gyerek a szüleivel együtt. Az ugrálóházzal is gondban voltunk, mert a kertünk nagyon kicsi, a fák alá nem férne el. Az egyik óvodás társának egy nagyon klassz helyen tartották a születésnapját: úgy hívják, hogy "Pump It Up!". Egy nagy teremben óriási felfújható csúszdák, mászókák, ugrálóházak vannak, a gyerekek végkimerülésig őrültködhetnek. Lilinek ez nagyon tetszett, ezért ő is inkább itt szerette volna a születésnapját tartani. Leesett az állunk, amikor kiderült, hogy hétköznap $250, hétvégén $290 egy maximum 25 fős csoportnak a tarifa. Mivel ekkor nekünk már több mint 30 gyerek volt a meghívandók listáján, más megoldást kellett keresnünk. Lilit az a részlet térítette el ettől a helytől, hogy ide nem hozhattunk volna saját ételeket, ő pedig a torta mellett mindenképpen jégkrém-evést is tervezett.

Végül valahogy sikerült meggyőznünk, hogy ugyanabban a parkban tartsuk a születésnapját mint tavaly, mert ott kényelmesen elférnénk, és van egy színpad, ahol a királylányok méltóképpen felléphetnek... Utánanéztünk az ugrálóháznak, eléggé meglepődtünk, mert drágák voltak: generátorral együtt $170-ba került egy napra. Nagyon sok születésnapon voltunk már, az ugrálóházak itt hétköznapi dolognak számítanak. Vagy nekünk vannak gazdag ismerőseink, vagy mi vagyunk az átlagnál sóprolósabbak, de ennyit nem akartunk néhány óra multatságért kifizetni... Épp azért szeretjük a parkokban rendezett születésnapokat, mert ott a gyerekek jól ki tudják magukat rohangálni, az ugrálóház itt felesleges is lett volna. Sokat morfondíroztunk, hogy mit tegyünk, egy ekkora születésnap megszervezése enélkül is elég nagy feladatnak ígérkezett. Az életenergiánk alacsony szinten állt, mindannyian betegek is voltunk (Lili már középfülgyulladásnál tartott, Madi lázas volt, mi is egyre jobban ki voltunk ütve), én közben esküdtként 3 hétig a bíróságra jártam. Azt a döntést hoztuk, nem akarunk és nem tudunk a gyerekekre még az ugrálóházban is vigyázni, ezért az egészet elsunnyogjuk... :-) Abban bíztunk, hogy hátha Lilinek nem fog hiányozni a születésnapi kavalkád közepette, ha szerencsénk lesz, talán még eszébe sem jut...



A születésnapi bulit március elsején tartottuk, mert Addison, Lili egyik legjobb barátja következő héten már elköltözött Texasba. Nem hívtuk meg Lili összes óvodás társát, akiket meghívtunk, azok közül nem ért rá mindenki, de így is szülőkkel együtt 34-en jöttünk össze. Hajnalban esett az eső, de bíztunk benne, hogy délelőttre valamennyire felszárad. Korán kimentünk a parkba, hogy lefoglaljunk néhány asztalt, meglepődve tapasztaltuk, hogy ott szerencsére nem volt eső, teljesen száraz volt a fű. Péter hozott 12 lufit, Chuck hozta el a hűtőtáskánkat amit italokkal, jégrémmel és jéggel töltöttünk fel. Mi a két gyerek mellett az összes ételt (szőlő. sajt, chips, felvágott, perec), evőeszközt, tányérokat, tortát, és a vendég gyerekeknek szánt ajándékokat vittük. Annyira el voltunk havazva a sok tennivalóval, hogy végül elfelejtettünk labdát és egyéb játékokat vinni, szerencsére mások hoztak. Terveztük, hogy milyen játékokat játsszunk majd (Lili is kitalált valami pónis játékot), de nem volt semmi szervezett programra szükség, a gyerekek jól feltalálták magukat.

Óriási segítség volt, hogy Olivért oda tudtuk adni Hajninak, aki nagy örömmel foglalkozott vele. Madira feladtuk a zöld manó-sapkáját, elvégre jelmezes születésnapot tartottunk, és hűvös volt az idő, szükség is volt egy fejfedőre. Egyáltalán nem aggódott hogy Hajninál hagytuk, biztosan látta, hogy ott maradtunk a környéken. Adél így már tudta az ételeket rendezni és a vendégeket kiszolgálni, én is tudtam mindenkivel foglalkozni és egy kicsit a gyerekeket terelgetni. Szemmel láthatóan mindenki jól érezte magát, szerencsére a felhős idő ellenére az eső sem kezdett el esni. Lili negyedik születésnapján is nagy siker volt, amikor mindenkit befizettünk egy vonatozásra, most a nyitott tetejű bányászkocsik működtek, a gyerekek nagyon élvezték a száguldást. Egy jegy általában két körre szól, de a gyerekek nagy örömére a születésnapos csoportoknak három kört tesznek meg (ez épp elég is volt).

Vonatozás - Zoe, Lili, Addison:


Vonatozás - Bianca, Ádám, Olivér:


Lili pónis tortát kért, amit Adél nagyszerűen megoldott: picike játék pónikat rakott a saját sütésű (16 tojásból készült) epres citromos joghurtkrémes piskótatorta tetejére! Pontosabban Lili díszítette fel a tortát, ő választotta ki és rakta rá a pónikat és egy Hamupipőkét. Adél szerette volna ráírni, hogy "Lili 5 éves", de Lili nem engedte, azt mondta, "nem kell, tudják" :-). A gyerekzsúrokon a tortához általában szoktak jégkrémet is adni, ez nálunk sem maradhatott el, hiszen a jégkrém továbbra is Lili kedvenc édessége. A csokit még mindig nem szereti, csokis vagy kakaós süteményeket nem hajlandó megkóstolni sem, ezzel szemben a fehér csokit imádja, de ahhoz nagyon ritkán jut hozzá. Üdítő italokat sem adunk neki, a kólát például "csokis italnak" neveztem, ezért sokáig nem is érdekelte :-). Szerintem ez a csokimentes táplálkozás nem lesz sokáig fenntartható, előbb-utóbb rá fog jönni, hogy a barna csoki is van olyan jó mint a fehér. A kólát például egyik nap megkóstolta, és ízlett is neki... A jégkrém még a tortánál is népszerűbb volt, főleg azért, mert vettünk hozzá kis tölcséreket, és abban szolgáltuk fel, ez mindenkinek nagyon tetszett!

Mindegyik póninak saját neve van, a színkombinációról és az oldalukon levő egyéni ábrából lehet őket megismerni. Mivel mi nem nézzük a pónis TV műsorokat, Lili csak azoknak a nevét tudja, akik szerepelnek valamelyik könyvében vagy a számítógépes játékában. Az egyik póni nem szerepelt egyikben sem, ezt Lili a szív alakú "tetoválása" alapján "Heart"-nak nevezte el. Emiatt nézeteltérésbe is keveredett Addison-nal, aki úgy tudta, hogy a neve "Sweety Bell". Az alábbi videón ez a sírásba torkolló vita is meg van örökítve.

Videó: Lili és Addison vitája - "Heart" vagy "Sweety Bell"? (videó eredeti méretben itt)

<

Mindenki remekül érezte magát, Lili is meg volt elégedve, hogy elég sok dolog a tervei szerint alakult. Rengeteg ajándékot kapott, az óvodás társai képben voltak Lili póni-őrületével kapcsolatban, mindegyik jó ajándékot választott. Az egyik pónis játékot duplán megkapta, azt rögtön kikötötte, hogy az egyiket Lorraine-nek fogja adni fél év múlva a születésnapjára. Kapott egy pelenkázható babát is, ami egy másik Lili nevű magyar kislánynak nagyon tetszett, odaajándékozta neki, mert babákkal még mindig nem szeret játszani. Mindegyik ajándékhoz kaptunk ajándék nyugtát (gift receipt), amivel vissza lehet vinni a boltba és az értékét levásárolni. Négyet vissza is vittünk, helyettük Lili választhatott 3 pónis játékot, az egyik stílszerűen egy jégkrémárusító póni lett!

Lili születésnapját 12-én négyesben is megünnepeltük, erre az alkalomra vettünk egy gyümölcstortát. Adél ebben a hónapban már három tortát sütött (Madinak, Lili születésnapjára, Lili óvodájába), negyedszerre bolti tortával dolgoztunk, az is finom volt. Lilinek persze a jégkrém volt a legnagyobb esemény, szerintem minden nap tudna enni!

Amilyen sokat meditáltunk az ugrálóházon, olyan egyszerűen oldódott meg a probléma. Végül nem is jutott Lili eszébe!!! Azóta több születésnapon is voltunk mát ahol Lili jókat ugrált, de egyszer sem vetődött fel benne, hogy az övén vajon miért nem volt ugrálóház! :-)