A nagy utazás

Próbálom behozni a blog írásban a lemaradásomat, ne lepődjetek meg, ha néhány héttel ezelőtti dátumú bejegyzések kerülnek fel. Az alábbiakat San Diego felé a repülőgépen kezdtem el írni:


Szeptember 23-án vasárnap 11-kor indultunk San Diego-ból a Los Angeles-i repülőtérre. Los Angelesből olcsóbb volt a repülőjegy, és így eggyel kevesebbszer kellett átszállnunk, ezért nem a San Diego-i reptérről indultunk. Előző nap kivettünk egy bérautót, nem akartuk a saját kocsinkat 3 hétig a repülőtér parkolójában hagyni. Nagyon klassz 7 személyes kisbuszt kaptunk, a hátsó üléssor lehajtása után könnyedén elnyelte a négy bőröndünket. Ez a Saturn Outlook crossovert (minivan és terepjáró keveréke) vezetve újra éreztem, hogy milyen jól döntöttünk hogy egy Passat kombit vettünk Adélnak, azt sokkal nagyobb élvezet nap mint nap vezetni, teljesen mást élményt ad, mint ezek a magas kisbuszok.

Lili fényképezte ezeket út közben Adél telefonjával:



Két óra alatt értünk L.A.-be. Belefutottunk egy dugóba, de egy fizetős autópályán oda tudtam neki lépni (Porsche-kat és egy Ferrarit előzve), így behoztuk a lemaradást. Hamar leadtuk a bérautót, és felpakoltuk a 4 bőröndöt, 2 autós gyerekülést, 4 kézipoggyászt és 2 gyereket a buszra, ami terminálra vitt bennünket. Itt egy tolókocsira fel tudtunk tenni 2 kézipoggyászt és a 2 gyerekülést, a bőröndöket pórázon húztuk. Ezek a 11 éves Samsonite bőröndök már nagyon megszolgálták az árukat, Lili kitartóan húzott egyet, közben a hátán volt a játékaival megtömött hátizsákja. A terminálon két órát álltunk különböző sorokban (becsekkolás, bőröndök leadása, biztonsági ellenőrzés), rettenetesen fárasztó volt közben a cuccainkat vonszolni.





Már ránk fért volna a pihenés, mire a repülőgép 5 óra körül végre elindult, de a három borzasztó szűk ülésen (biztosak vagyunk benne, hogy régebben a Lufthansa sokkal tágasabb volt) négyen nyomorogva, csak még jobban elfáradtunk. Egymás kezéből adtuk és vettük a gyerekeket, felváltva hordtuk Lilit pisilni, és felváltva altattuk őket, persze ezalatt mi nagyon keveset pihentünk. Lili nagyon nehezen talált az alváshoz kényelmes pozíciót, rengeteget forgolódott, állandóan lecsúszott a székről, rajtunk mászott keresztül, rugdalt, nem tudta a végtagjait kinyújtani. Miután végre kényelmesen elhelyezkedett engem használva párnának, az meg nekem volt kényelmetlen, mert fél fenekemen kellett ülnöm és a könyökömet nem tudtam kitámasztani.



Minden repülőgépen van egy un. bölcső sor, ahol az ülések előtt felszerelt bölcsőbe lehet a pici gyerekeket tenni, de mi direkt nem ott utaztunk, mert ott nem lett volna hely a táskáinknak és nem lehetett volna az ülések karfáját felhajtva Lilinek az ülések között elfeküdni. A gyerekek elég keveset aludtak (talán 4-5 órát), de meglepően jól viselték, hogy a mi időnk szerint hajnal 2 felé fel kellett kelniük amikor a gépen felkapcsolták a fényeket, és kávét és reggelit kezdtek osztani. Elég nyugodtan töltötték az ébren töltött időszakot, Olivér a szomszédokkal és a mellettünk elhaladó utasokkal barátkozott, Lili a monitoron lelkesen követte, hogy merre járunk, kérdezgette, hogy milyen városok fölött haladunk el. Később Adél iPhone-ján videókat nézett. Az indulás előtti éjszaka találtam ki, hogy hogyan lehet DVD-ket az iPhone-ra átmásolni, két filmet tettem fel, Lili nagy érdeklődéssel nézte végig mindkettőt, ami több óra elfoglaltságot jelentett. Az iPhone már a két órás San Diego - L.A. autóút során is jól jött, akkor Lili a Google térképen követe, hogy merre járunk, és fényképezgette a tájat.



Münchenben az átszálláskor 3 órát kellett várnunk, nagyon lassan múlt az idő. Többször körbesétáltunk, hogy Lilit valamivel lefoglaljuk. Nagyon meglepődtem, hogy milyen pocsék volt a reptér, a járat indulása előtt egy órával sem volt még kiírva, hogy melyik kapunál lesz, a kapuknál nem alakítottak ki ülőhelyeket, nagy távolságot kellett gyalogolni, a repülőgéptől és a másik géphez buszozni kellett, szemérmetlenül drága volt minden, és átható dohányfüst terjengett a büfék körül.

A másfél órás München-Budapest úton aludtunk egy kicsit, a gyerekek a földet érés után sem ébredtek fel. Lili ragaszkodott hozzá, hogy a hátizsákját felvéve utazzon, hogy Mamáék majd abban lássák. Kiszálláskor én cipeltem Lilit (hátán a hátizsákjával), Adél hozta Madit és a többi táskát. Szerencsére az összes bőröndünk épségben megérkezett, Lili is épp felébredt, amikor a bőröndök vonszolására került a sor, ő is segített a cipekedésben. A nagyszülők és szüleim barátai már vártak ránk, a gyerekek mindenkivel nagyon barátságosak voltak, nem is látszott rajtuk, hogy milyen keveset aludtak. Lili habozás nélkül beült Teri néniék autójába az én szüleimmel, nem aggasztotta, hogy mi másik autóban fogunk utazni. Madi csak az autózás vége felé elégelte meg az utazást és kezdett el keservesen sírni, Adél menet közben szoptatta, hogy ezzel megnyugtassa. Szeptember 24-én hétfőn este hat után értünk haza, így háztól házig 23 órán keresztül utaztunk...



A szüleimnél tervezett közös vacsorázás elmaradt, mert Madit Adél szüleinél berendezett szobában le kellet fektetni, Lilivel szüleimnél aludt, mi Adél szüleinél. Az első napokban a gyerekek össze-vissza aludtak, Lili például az első éjszaka három óra felé felkelt, hogy éhes, evés után pedig rajzolni szeretett volna. Klári mama győzködte, hogy a lámpát nem szabad felkapcsolni, mert akkor a Papa felébred, de Lili biztosította, hogy ő az ébresztőóra fényénél is tudna rajzolni! Három-négy nap alatt mindenki teljesen átállt a kilenc órányi időeltolódásra, én kihevertem egy három napos láz nélküli influenzát és két olyan éjszakát, amikor talán a betegség miatt csak három órát tudtam aludni, így péntekre már teljesen készen álltunk a nyaralás megkezdésére!

Az ebben a bejegyzésben található összes fotó iPhone-al készült. Magam is meglepődök azon, hogy milyen használható képeket lehet vele készíteni!