Zoli élménybeszámolója

Zoli írta az alábbiakat az itt töltött két és fél hétről:

Amikor kiderült, hogy menni fogok San Diegoba, akkor tudtam, hogy ez a látogatásom különbözni fog az eddigiektől, több ok miatt is.

Idáig ha mentem, akkor Adél és Ottó kitaláltak sok olyan közös programot, ami utazással, szervezéssel járt. Pici ideig nyelviskolába is jártam, lehetőségem volt eljutni New Orleansba, és még sorolhatnám. A helyzet most megváltozott, bővült a család egy taggal, és amióta ez történt, szinte teljesen e családtag körül forog a világ, és a vele való foglalkozás, a szülők minden „felesleges” energiáját, szabadidejét felemészti! :-) Másrészről, nem számoltam utána, de ilyen hosszú idő egyszer sem telt el Ottóék kiutazása óta, hogy nem tudtunk találkozni. Előtte sűrűbben jöttek, vagy mi mentünk hozzájuk.

Ottóval a találkozás a reptéren nagyon furcsa, jó érzés volt. A fárasztó út után, ahogy beültünk a kocsiba, elillant minden fáradtságom. Érdekes volt élőben beszélni, de a sok idő eltelte miatt furcsa is. Hazaérve Lilit megnéztem az ágyában, még aludt, Ottó álmában ráhúzott egy zoknit, amit a róla készült videón emlegetünk is.

Lili másnap reggel jött be érdeklődve a szobámba, látszott, hogy már várta a velem való találkozást, ahogy én is! Én miközben először beszélgettünk egymással, arra gondoltam, hogy Lili vajon látja-e a hasonlóságot Ottó és köztem? Nem tudom miért, de ez forgott a fejemben. Ez azért lehet, mert amikor legutoljára Lili egy éves korában Székesfehérváron találkoztunk, valószínűleg kicsi gyerekként Lilit sokkolhatta, hogy Ottóval hasonlítunk. Valahogy nem tudta értelmezni a dolgot, és kevés kivételtől eltekintve sírt, ha ketten voltunk, vagy talán akkor is, ha én egyedül vele, erre már nem emlékszem. Szerintem a hasonlóságok mellett azért mi Ottóval nagyon eltérőek vagyunk mind a külsőleg, mind pedig a természetünket illetően, de mások szerint a hanghordozásuk, mozdulataink nagyon hasonlítanak.

Itt van egy kép, ami Lili egy éves korában készült:


Lili az első találkozásunktól kezdve nagyon közvetlenül viselkedett, élvezte, ha felvettem a nyakamba, vagy megfogtam és levittem a lépcsőn. Attól a perctől kezdve, hogy ott voltam, „számolt velem”, tehát ha valami program, vagy játék, vagy bármi volt, akkor „Anya, Apa, Zoli” is mindig be voltak kalkulálva. Persze azért kicsi idő kellett, ameddig elfogadott olyan szempontból is, hogy meg tudtam mosni a fogát stb. Az első alkalommal, több fogkrémet nyomtam a fogkeféjére a kelleténél, és akkor „összedőlt a világ”, de később mikor már ezen túl voltunk, akkor egyszer gond nélkül megmostam a fogát minden rituáléval együtt. Végül úgy alakult, hogy Lili majdnem mindegyik „rituális dolgában” részt vehettem egyszer-kétszer, mint pl.: reggeliztetés, pisiltetés, fenékkitörlés, öltöztetés, fogmosás, este a „fürdőkádba imádkozás” vonatversennyel bevezetve! :-) Volt olyan helyzet, amikor már nagyon sok idő telt el, és nem tudtuk Lilit a kádba belegyömöszölni, Adél ilyenkor többször hosszan magyarázta, hogy mindenképp fürdeni kell. Az okokat több ezer oldalról megvilágította, de Lilinek, ha nincs kedve a dologhoz, ugyanúgy talál mindenre valami „magyarázatot”, hogy „miért nem”. Én ezekben a helyzetekben a történéseket kétféleképpen próbáltam felgyorsítani. Egyik módszer az állandó versenyzés volt, hogy versenyeztünk, ki pisil hamarabb, ki eszi meg hamarabb, ki öltözik fel hamarabb, ki ül be a kocsiba hamarabb. Másik pedig a „ha te nem, akkor én”, amikor arra apelláltam, hogy Lili nem szívesen engedi át a dolgokat. Például fürdésnél, mikor sok idő eltelt, és nem akart beszállni a kádba, azt mondtam neki, hogy én megfürdök előtte, és csak ő csak „második lehet”, na ez nagyon nem tetszett neki. :-) Amikor elkezdtem ledobálni magamról a ruháimat, akkor lássatok csodát másodperceken belül a kádban volt, pedig előtte azt mondta, hogy „Olyan nagyon fáradt vagyok, hogy már fürödni sem tudok!” :-)

Nagyon szívesen emlékszem rá, mikor Lili párszor bejött hozzám hajnalban, és ugyanúgy odabújt hozzám az ágyba, mint a szüleihez. Mivel az ottani időzónára sajnos nagyon nehezen tudtam átállni, rendszerint ébren voltam már, mikor Lili bejött. Talán háromszor volt ilyen alkalom, hogy bejött hozzám hajnalban, érdekes volt ez, hiszen azért én valahol mégiscsak idegen vagyok neki.

Nagyon élveztem, amikor Adéllal mentünk az óvodába. Adél sokat mesélt az ottani dolgokról (másik gyerekek, iskolarendszer, szokások, Lili erényei és hiányosságai az oviban stb.), és jó volt hogy én is ott voltam, és láttam, hogy hogyan zajlik ott az élet. Jó, hogy van több nemzetiségű kisgyerek ott (orosz, japán, kínai, vietnámi, finn, magyar stb.), nekem ez nagyon tetszik, hogy már az oviban így megszokják a gyerekek, hogy sokféle kinézetű, anyanyelvű, bőrszínű, ember van, és ez a természetes nekik.

Ellátogattunk együtt a tengerpartra is, ahol Lili és Adél a köveket rakták szín és méret szerint sorba. (Egyik nap egyedül is sétálgattam a tengernél, a többiek addig színházban voltak ahova én nem tudtam menni, mert a jegyet még akkor vették meg, amikor nem volt szó arról, hogy én az USA-ban leszek.) Amikor Lilivel és Adéllal voltunk, tetszett Lilinek, ahogyan utánoztam a sirályok hangját. Volt egy sirály, amelyik különösen kíváncsi volt ránk, és közel merészkedett hozzánk. Szürkületkor nagyon érdekes (és egyben ijesztő is) volt, hogy a tengerpartot ellepték a patkányok! Rengetegen voltak! Mindent megmásztak, tőlünk 8-10 méterre is odamerészkedtek! Adél nem véletlenül mondta Lilinek, hogy a tengerparti (és persze minden) játszótér után alaposan kezet kell mosni… No azért nem csak patkányokat láttunk, hanem nyuszikat, pelikánokat, és mókusokat is. Lili a vonatokat szerette talán ott a legjobban, ha jött egy, akkor felült egy hintára, és onnan nézte őket, és a nagy zajban sokszor befogta a fülét! :-)

Lili közel sem tud még annyira angolul, mint magyarul, de azért egyszerűbb dolgokat jól megért az óvodában és nem habozik angolul megszólalni. Emellett nagyon szeret angolul halandzsázni! Ilyenkor angolos kiejtéssel mond értelmetlenségeket rímekbe szedve, amikben azért felfedezhető egy-két szó szófoszlány „way, go” stb. Ezt sokszor nagyon komolyan, nagy beleéléssel tudja csinálni, mintha szavalna! Ugyanezt szokta játszani sokszor magyarul is, ebben partner voltam én is. Ezt nagyon szerette, kitörő nevetéssel fogadta, amikor valami rímként értelmes szó jött a sor végére! Pl.:

„Kutyráfszutyi pandurláf, sirpickolós cunparu,
Sarmatykuli benegáf, böffentett a kenguru!”

Áhítattal követte ezeket, hogy milyen jókat találok ki (nagy nevetések közepette), és utána azonnal ő is költött valami hasonlót. :-)

A VUK rajzfilm zenéjét nagyon szerette, nem szöveggel bár, de sokszor szokta énekelni. Észrevettem, hogy rendszerint ezeket szöveg nélkül „énekli” ezért szoktam neki énekelni az eredeti szöveget, hátha kedvet kap a szöveghez ő is. Egyszer mikor nem figyelt oda rám oda rám eléggé, én azt énekeltem, hogy:

„Ő a légy szagától soha se fél, bár a sűrű erdő csupa szeszély! Azt beszélik róla, ravasz mint egy FÓKA.”

No mikor a fóka szót először hallotta meg, akkor olyan de olyan nevetésbe kezdett! :-) Csillogott a szeme, azonnal tudta, hogy ez egy vicc! Én sem voltam rest, elismételtem neki rengeteg változatot: azt beszélik róla „csipog mint a CSÓKA”, „dadog mint a JÓSKA”, „finom mint a SÓSKA”, „repül mint a GÓLYA”, és még ki tudja mennyit. Akkor Lili nevetése inspirált, most nem jut több az eszembe… Persze ő is azonnal vérszemet kapott, és talált ki egy párat, ami úgy nézett ki, hogy „Ravasz mint a…” és utána egy szó, és hatalmas kacagás!! :-)

Másik játékunk, amit szeretett velem játszani, a színezés volt. Arra tanítgattam, hogy ne úgy színezzünk, hogy fogunk egy zsírkrétát, és azzal jól összekenjük a kifestőkönyvet, hanem mindig megkérdeztem, hogy „Milyen legyen a lába a pacinak?” „Milyen színű legyen a fa törzse?” Ilyenkor Lili rávágott valami színt, vagy mutatta a zsírkrétát, amivel akarta színezni. Sokszor kérte, hogy én színezzem. Szerintem észrevette, hogy akkor érdekesebbek lesznek a képek. Ha már több egyforma szín volt odamázolva, akkor mondtam neki, hogy „- Az már sok van a képen, válassz másik színt, hogy ne egyforma legyen minden!” Ilyenkor nem akaratoskodott, hanem akár ha 5x mondtam ezt, akkor 5x választott új színt, persze előtte elmélyülten gondolkodott, hogy mi lenne a legmegfelelőbb. (ez azért érdekes, mert rendszerint lehetetlen eltántorítani, ha már kitalálta mit akar) Általában az eredeti színeket választottam (ég kék, fatörzs barna stb.), és el is mondtam, hogy „Az eget kékre, mert szép tiszta az idő, és ilyenkor szép kék.” És mindennél ugyanígy. Ő viszont a vadabb színváltozatokat szerette, mint piros ló sárga víz, kék fű stb.. Ilyenkor nem javítottam ki, amit választott az olyan lett, ha nem volt még sok olyan a képen, de amit én színezhettem, annál törekedtem utánozni az eredetit. :-) Amiben szerintem sikerült eredményt elérnem, hogy egy színnel, amivel épp dolgozik, ne lógjon ki a háttérbe, hanem maradjon a kontúrokon belül. Odáig úgy színezett sokszor, hogy a végeredmény egy nagy firka lett. Mutattam neki, hogy lassan körbe kell rajzolni a körvonalakat úgy, hogy „ne lógjon át”. Komoly arccal koncentrált, és ha sikerült, mindig nagyon megdicsértem, és láttam, hogy később törekszik erre. Amikor elkészültünk egy kifestőkönyvvel, szépen az elejétől végignéztük, és ami jó érzés volt, hogy a régi firkásakat gyorsan átlapozta, és amit ketten színeztünk, arra azt mondta „látod milyen szép?”. :-)

Ottó megjegyzése: A színezés előtörténete az, hogy Lili soha nem szeretett színezni, mert nem tudta úgy kezelni a zsírkrétát vagy a ceruzát, hogy a vonalon belül maradjon. Amikor véletlenül átlépte a vonalat, akkor inkább az egész képet összefirkálta. A régi színezései ezért lettek egy színnel teljesen bemázolva. Mivel tökéletesre törekedett, így nem volt megelégedve az eredménnyel, és ezért inkább nem is akart színezni egyáltalán. Adél sokat próbálta ugyanezekkel a módszerekkel színezésre ösztönözni, hogy eloszlassa ezt a fóbiáját. Sokszor vonalon kívül is színezett, hogy lássa Lili, hogy előfordul az ilyen és ettől még nem dől össze a világ. Az óvodában néhány gyerek már rutinos színező volt, Lili ezzel le volt maradva. Ahogy veled színezett, megtanulta jobban kontrollálni az apró kézmozgásokat, és megértette azt is, hogy a szomszédos mezőket más színre érdemes színezni. Adél nagyon örült, hogy ilyen sok időt töltöttetek színezéssel, és hogy kitartóan segítetted Lilit! Mialatt itt voltál Lili rengeteget fejlődött a színezésben, most már az óvodai csoportban a legügyesebbek között van!

Itt van két kép, amit Lili már teljesen egyedül színezett, az egyik még nincs is teljesen készen:


Amit élveztem vele még nagyon, hogy elővett egy képeskönyvet, és annak a képeit nézegetve gyorsan rögtönöztem neki a képekről. Olvasni akartam először, de hamar leállított, csak a képeket akarta nézegetni, arról kellett nekem beszélnem. No ezt élveztem én is, mert kitalálhattam mindenféle történetet. Egyszer-kétszer Lili is közbeszólt, és az aznap közösen átélt élményekből is beleszőtt szavakat. A közös társasjátékozásról már Ottó megírta a részleteket, ezt is játszottunk sokat.

Egyszer Ottóék elmentek ketten ügyeket intézni, és egyedül maradtam Lilivel. Ez igen rosszul sült el, mert komoly műsort rendezett. Ebéd helyett fehér csokit akart enni, nem akart kezet mosni, és sírt már akkor, ha mondtam, hogy kell. De ez olyan sírás volt, ha én nevettem, akkor azonnal váltott nevetésre, és igazából „hisztizett” ahogy itthon mondják, nem tudok rá jobb szót. No ez teljesen levette az energiámat, én már mindent megpróbáltam, de SEMMI normális ésszerű dologra nem hallgatott. :-( Evésnél csak fehér csokit akart, WC-re kellett mennie, de előre mondta, hogy csak akkor megy, ha nem kell kezet mosnia. Egyszerűen nem lehetett kezelni szép szóval. Megoldottam a szituációt a magam módján, mert főztem neki zabpelyhet, és odatettem elé, de ő csokit akart továbbra is, a zabpehelyre rá sem nézett (éhes volt pedig), akkor én azt mondtam, hogy „Hát én viszont éhes vagyok, és a zabpelyhet is szeretem nagyon, akkor ÉN megeszem a TE zabpelyhED!” Amikor neki is álltam, azonnal rávetette magát. Az a véleményem, hogy nem jó, ha egy gyerekkel ilyen módszerekkel érvényesítjük az akaratunkat (szóval nem vagyok büszke ezért a megoldásért magamra). Másrészről viszont azt is gondolom, hogy, amúgy órákig tartott volna Lili győzködése (teljesen hatástalanul), és véleményem szerint az sem jó, ha ezzel telik el 1-2 óra, hogy „naaaaaa egyeeed meeeeg, hiszen éheeees vaaagy, fehér csokival nem lehet jóllakniiii” :-) Nem tudom mi a jó megoldás, én csak így tudtam gyors eredményt elérni, más helyzetben ment volna a huzavona talán egész nap.

Ottó megjegyzése: Egyszerű oka volt Lili kiborulásának: elszaladt az idő és hirtelen túl éhes lett, de nem tudta, hogy mi a baja. Biztos az is benne volt, hogy tudja, hogy tőlünk nem kap fehér csokit rendes étel helyett, és ki akarta próbálni, hogy nálad mik a szabályok vagy egyszerűen ez jutott eszébe, mint ennivaló. Lili életében összesen kevesebb, mint 10 Lindt fehér csoki golyót evett meg, a barnához meg hozzá sem nyúl :-). Soha nem hisztizett édességért, szóval ez az eset nem a csoki evésről szólt. Amikor túl fáradt, máskor is előfordult a mostanihoz hasonló kiborulás, de ezt mi már meg tudjuk előzni, ha látjuk rajta a fáradtság jeleit. Adél ugyan mondta neked, hogy fél 11-kor etesd meg Lilit zabpehellyel, de azt nem tudtad, hogy ezt akkor is meg kell tenni, ha Lili nem szól, vagy esetleg nem is ismeri be, hogy éhes! Az biztos, hogy rád rosszabb hatással volt az egész dráma, mint Lilire :-)

Egyszer felöltöztettem Lilit úgy, hogy a harisnyanadrágját fordítva adtam rá, mert ahhoz szoktam, hogy nálam elöl van a 2 csík! :DDD (Jól van na, a fiú alsógatyákon úgy szokott lenni, női holmikat nem szoktam hordani..:D) Adélnak nagyon tetszett ez, nagyokat nevetett ezen, most le is írom, hogy ne felejtsük el! Persze nem azért adtam rá én a harisnyát, mert a talpraesettségemet akartam fitogtatni, hanem mert valahogy nem tudtunk időben indulni, és fel akartam gyorsítani az eseményeket. Hát sajnos így sikerült! :D

Voltunk Lilivel többször játszótéren. Bicajjal mentünk, vittem Lilit a gyerekülésben, ő mondta az utat! A közeli játszótéren megmásztuk a játszótér melletti „hegyet”, hogy találjunk „csigát”, szerencsére találtunk is csigaházat. Egy másik nagy játszótéren volt a leghosszabb, és a legjobb játékunk Lilivel. Adél bevásárolni ment, mi ketten maradtunk. Volt egy hajó, ahol én voltam a hajóskapitány, ő pedig a kormányos. Aztán kiütött a tűz, és átrohantunk a szomszéd a játszótér másik végébe, ahol a tűzoltók voltak, ott csúszdáztunk, meg fel-le másztunk… Azt tudom, hogy jó sokáig nem álltunk meg, mert mindig történt valami „esemény”. Vagy elbújtunk csendben a hajó alá, vagy szaladtunk, vagy másztunk. A játszótér végén volt egy „erdő” ahol felfedeztünk két ösvényt. Mindegyiket a felfedezőjéről neveztük el, Lili és Zoli ösvényeknek. Lili nagyon örült, mikor elmondtam, hogy mindkettőnknek van most már saját ösvénye, mert mi fedeztük fel! :-) Kíváncsi vagyok, hogy meg tudja-e majd mutatni Adélnak, ha megint arra járnak, hogy melyik a Lili, és melyik a Zoli ösvény! :-) Ugyanitt elénekeltem neki az általam írt „Szóda dal”-t. Erre szükség volt, mert Lili nagyon nyűgös lett valami semmiségen, és kínomban ezt találtam ki. No persze ezt kétszeri hallásra megtanulta. :DDD

Ottó megjegyzése: Három hét múlva voltunk azon a játszótéren (azelőtt én még nem jártam ott), Lili végigmutogatta, hogy melyik ösvényeken mentetek. Azt is mutatta, hogy hol mentél háttal, és amikor mondtam neki, hogy vigyázzon a vízben levő köveken való lépegetéskor, nehogy belessen, azt válaszolta: „Zoli és épp ezt mondta!”. A szóda dalon mi is rengeteget nevettünk gyerek korunkban, Lilinek is nagyon tetszik. Amikor kértem, hogy énekelje el István Papának a kedvenc dalát, azt hittem, hogy a „Rudolf the Red Nosed Reindeer”-t fogja angolul előadni, ehelyett ezt énekelte a telefonba:

„Nem gondoltam volna, hogy ilyen a szóda,
Nem gondoltam volna, hogy ilyen a szóda.
Ittam én már eleget, ittam én már eleget,
Kihánytam a belemet.” (pontosabban úgy énekelte, hogy „beleget”, mert nem ismeri azt a szót, hogy „belemet”.)

Amit le kell írnom még, bár nem Lilivel kapcsolatos, hogy jó volt elnézni Ottóval arra a bigband próbára, és jó volt vásárolni is. Együtt vettük meg a karácsonyfát, voltunk ennivalóért, nekem nézni laptopot, amit végül nem vettünk, mert nem volt megfelelő.

Búcsúzás előtti napon mikor a Kisvakond filmet odaadtam Lilinek meglepetésnek, szerette volna azonnal megnézni, én azt mondtam neki, hogy majd egyedül nézze meg, és amikor én otthon leszek, akkor elmeséli majd a telefonban, hogy melyik a kedvenc része. Így is lett, már legutóbb mesélte is, hogy „képzeljem el”, hogy a Kisvakond beteg volt, és a barátai ápolták… Én egy kulcstartót kaptam Lilitől, amit Adéllal készítettek nekem. Adél mesélte, hogy Lili nagyon izgatott volt, hogy meglepnek engem! A család többi tagjának már volt ilyen, most én is megkaptam, és nagyon örültem!

Érdekes, hogy talán most volt a legrosszabb hazajönni az USA-ból, bár lehet, hogy mindig az aktuális utazásnál ezt mondanám, mert mindig rossz ez. Az biztos, hogy így, hogy részt vettem Lili életében, egészen máshogy olvasom a beszámolókat, nézem a képeket. Tapasztaltam személyesen mindent, láttam a helyszíneket, tudom, hogy kik a képeken szereplő addig idegen gyerekek, felnőttek, stb. Már most várom a következő találkozást, a „Pingvin családdal”, ami ismét nagyon sok meglepetést és izgalmat fog tartogatni, mert legközelebb már „Adél, Lili, Olivér, Ottó” lesz a névsor! (Olivér még persze lehet, hogy „Oláh Madárlevél Vuk” lesz, ki tudja! :-) )